Néhány évvel ezel˝ott a többé vagy kevésbé kritikus eszmecserék népszer˝u tárgya volt a színházfesztiválok szükségessége. Súlyos férfiak és energikus hölgyek töltöttek (gyakran épp az efféle találkozók alkalmával) hosszú órákat azzal, hogy megállapítsák, hasznosak vagy sem a fesztiválok a nemzeti és/vagy helyi színházmozgalom számára, hogy a szervez˝ok alkalmasak-e vagy sem a megszervezésükre, és hogy a néz˝ok elég felkészültek-e a befogadásukra. Telt-múlt az id˝o, az ehhez hasonló nézeteltérések aktualitása megkopott, de a téma id˝or˝ol id˝ore el˝okerül még. És nem mindig ok nélkül. Mert Romániában a hagyományos turnék majdhogynem teljes elt˝unésével a fesztiválok néha mintha átvennék az el˝oadások utaztatásának szerepét (el˝oadások, melyeket városról városra hordoznak, függetlenül az illet˝o esemény tematikájától), mint hogy a repertoárszínházak egyre nehezebb fennmaradása közepette a fesztivál a fenntartó és a sajtó el˝ott jó alibiül szolgál a tevékenység hiányára („Ugyan csak egy el˝oadást hoztunk létre ebben az évadban, de lám, micsoda fesztivált rittyentettünk!”). Mindez azonban többnyire a kritikusokat ejti aggodalomba. A f˝o haszonélvez˝o, a közönség szempontjából a dolgok gyökeresen másképp néznek ki, és a bölcs okfejtések értelmüket vesztik. Mert a közönségnek szüksége van fesztiválokra. És ezt a kritikusok is tudják. 2009 március 17-én Sepsiszentgyörgyön, a helyi Tamási Áron Színház otthonában új fesztivál született. Keresztneve: Reflex, családneve: Nemzetközi Színházi Biennálé. Apja, egyszersmind keresztapja (hisz a színházban minden lehetséges), Bocsárdi László, a szervez˝o intézmény igazgatója és Románia egyik legfontosabb rendez˝oje vette magának a – dicséretes, ugyanakkor rizikós – bátorságot, hogy „felszerelje” a csendes Kovászna megyei várost egy garantált színvonalú és európai nagyságú kulturális rendezvénnyel. Így esett, hogy a napokban (hi